" Kőfiú
Lakota mese az izzasztó kunyhóról
Régen, még a nagyapák idejében élt a síkságon egy lakota lány, öt testvérével. Azokban az időkben az emberek legfontosabb elfoglaltsága az élelem előteremtése volt, így a fiatalok napjai is ezzel teltek. Amíg a lány főzött és ruhákat készített, a fiúk vadásztak.
Egy napon a testvérek felkerekedtek, és a kanyonok vidékére vándoroltak, ahol jobb vadászterületet reméltek. Sátrukat egy szurdok szélvédett mélyén, egy bővizű patak partján állították fel. A kanyon hűvös volt nyáron, és télen sem szaggatták viharos szelek a tipi füstlapjait. A fiúk elégedettek voltak vadban gazdag táborhelyükkel.
A vadászatról hazatérőket a nővér rendszerint egy közeli kiugró sziklapárkányon várta. Várakozás közben néha különös zajokat hallott a sziklák közül, de azt gondolta, hogy a szél kelti a furcsa hangokat a meredek folyóvölgyben. Nem járt arra senki sem.
Egyik este az öt fiúból a legidősebb nem érkezett haza a vadászatról. A testvérek egész éjszaka virrasztottak, és töprengtek, mi történhetett vele. Hajnalban keresni kezdték, és aznap már csak hárman jöttek vissza a sátorhoz. A következő napi kutatásból ketten tértek haza.
Akkoriban az indiánok még nem tudtak a Nagy Szellemhez fohászkodni, nem voltak szertartásaik, és nem élt velük olyan bölcs öregember, aki magtaníthatta volna nekik, mit kell tenniük nehéz helyzetekben. Rettegés és félelem ülte meg a három testvér szívét a szellemjárta vidéken.
Reggel a két fiú mégis testvérei keresésére indult. Útjaik elváltak és estére csak a legfiatalabb fiú érkezett vissza nővéréhez. A lány sírva kérte kistestvérét, hogy maradjon otthon, ne hagyja magára többet, de napok múlva elfogyott minden élelmük. A fiú vadászni indult, és ő sem tért haza.
Egyedül maradt a lány. Nem volt már senki, aki élelmet, vizet hozzon neki, vagy megvédje, szükség esetén. Sírva bolyongott a tábor körül. Úgy érezte, jobb volna meghalni, de nem tudta hogyan. Egy kerek kavicsot talált a földön. Felvette és lenyelte, mert azt gondolta, a kő majd véget vet szörnyű sorsának. A végzettel így megbékülve visszament a sátorba, és ivott egy korty vizet. Furcsa kavarodás támadt a gyomrában, de nem volt kellemetlen érzés. Bár testvérei nagyon hiányoztak neki, az éjszakát nyugalomban töltötte.
Reggel megette a maradék pemmikánt, forrásvizet ivott, és különös módon kellemesen érezte magát. Még énekelgetett is. Ilyen felhőtlen boldogságban telt a következő nap is. A negyedik napon erős fájdalom nyilallt a hasába.
- Itt a vég – gondolta –, most fogok meghalni. – és elvesztette eszméletét.
Amikor felocsúdot, csodálkozva látta, hogy ájultában egy kisfiút szült.
- Hogyan születhetett? – ámuldozott. – Talán abból a kőből lett, amit lenyeltem?
Nem talált rá magyarázatot. A gyerek erős volt, ragyogó szemű és eleven. Gondoskodni kellett róla. Megetette, fivérei ruháiba csavarta, és elnevezte Iyan Hokshi-nak, azaz Kőfiúnak.
A gyerek rendkívül gyorsan fejlődött. Napról-napra növekedett, erősödött, tízszer gyorsabban, mint más gyerekek. Az anyja csodálattal figyelte fia különös képességeit. A kisgyerek a tipi előtt játszadozva íjat és nyílvesszőket készített magának, minden útmutatás nélkül. Napok múlva úgy pattintott kovakövekből nyílhegyeket, mint egy tapasztalt harcos.
- Rokonságban van a kövekkel – gondolta az anyja. – Biztos, hogy abból a kavicsból származik, amit lenyeltem.
A kisfiú rövidesen hosszú hajú fiatalemberré érett. Anyja szorongott, hogy épp úgy elveszítheti, mint a fivéreit. Gyakran sírdogált is emiatt, de fia nem vígasztalta.
Egy napon a fiatalember összekészítette fegyvereit és takaróját, mint aki hosszú útra indul. Anyja, hogy maradásra bírja, behívta a sátorba, és elmesélte neki saját testvérei szomorú történetét. Elmondta a fiának világrajöttének titokzatos körülményeit is.
- Mindenről tudok – szólalt meg a fiú, aztán így folytatta: – Ne sírj, amíg távol leszek. Nemsokára visszatérek hozzád nagybátyáimmal együtt.
Másnap Kőfiú útnak indult, és egészen sötétedésig vándorolt. Éjszaka egy kis erdőben aludt, aztán folytatta útját még három napig. A negyedik nap estéjén füstszagot érzett. A kesernyés szagot követve rozoga kunyhót talált az erdőben, benne egy csúnya öregasszonnyal. A vénség behívta a fiatalembert a fakéreg odúba, étellel kínálta, és marasztalta éjszakára is. Kőfiú viszolygott a csúnya némbertől, de az már kotyvasztotta az ételt, és előkészített egy koszos bölénytakarót a lefekvéshez. Elalvás előtt a fiatalember a kunyhó hátuljában öt nagy bőrzsákra lett figyelmes. Félelmetes mozdulatlanságban hevertek egymás mellett, mintha emberi testeket takartak volna. Öt volt belőlük.
Már alváshoz készülődtek, a sátor tüze alig pislákolt, de Iyan Hokshi még ébren feküdt. Az ijesztő csendből a vénasszony nyögése riasztotta fel.
- Nagyon fáj a hátam – nyüszítette. – Mielőtt elalszol, dögönyözz meg jó erősen. Az lesz a legjobb, ha járkálsz a hátamon, az majd kipréseli belőlem a fájdalmat. Magányos vagyok, nincs senki, akit megkérhetnék, hogy néha megropogtassa öreg csontjaimat.
Kőfiú kényszeredetten engedelmeskedett és finoman taposni kezdte a banya hátát. Hirtelen valami éles, hegyes tárgyat tapintott a talpa a akaró alatt. Veszélyt érzett. Talán mérgezett kés vagy lándzsahegy van nála, villant át az agyán.
Amikor a hegyes valami feljebb nyomakodott, Kőfiú felugrott a levegőbe, és ahogy visszazuhant, egy reccsenéssel eltörte a vénasszony gerincét. Egy nagy kés gurult ki fonnyadt kezéből a tűz körüli kövek közé. A banya azonnal meghalt.
Iyan Hokshi előcibálta a zsákokat a kunyhó mélyéből, és egyenként kibogozta őket. Öt halott férfit talált bennük összeaszalódva.
- Itt vannak a nagybátyáim – sóhajtott fel Kőfiú és töprengeni kezdett, hogy mihez kezdjen velük, hogyan kelthetné őket életre.
A csúf tipi előtti kőhalom mellé cipelte halott rokonait, és tehetetlenül bámult maga elé. Egyszer csak sustorgó, koppanó hangokat hallott.
- Te a rokonunk vagy. Közülünk való. A Nagyapától és a Kövektől származol. Segítünk rajtad és rokonaidon.
Iyan Hokshi döbbenten tapasztalta, hogy a kőhalom beszél hozzá, ő pedig érti a sziklák szavát. A kövek suttogva elmondták, mit kell tennie, hogy nagybátyjai életre keljenek.
Tanácsaikat követve kis kerek kunyhóvázat kötözött hajlított fűzfaágakból, majd letakarta bőrtakarókkal. Amikor elkészült, behordta a halott férfiakat, és körben elrendezte őket a fal mellett. Nagy tüzet gyújtott kint a szabadban, és köveket tett a parázsba. A fehéren izzó köveket egy őzagancs segítségével bevitte a kis építménybe. Megkereste a vénasszony bölénygyomorból készült vizestömlőjét, és azt is a kunyhóba helyezte. A sugallat szerint végül ruhátlanul ő maga is bement, és egy bőrdarabbal légmentesen elzárta a bejárati nyílást. Vizet loccsantott az izzó sziklákra, és köszönetet mondott nekik a tanácsaikért. Négyszer öntötte rájuk a vizet, és négyszer nyitotta és csukta az ajtótakarót. A különös hajlék megtelt gőzzel. Állandóan beszélt a kövekhez, és hangosan énekelt. Az álomszerű homályban úgy tűnt, mintha nem egydül énekelne. Valóban így történt. A negyedik öntéskor a halottak vele együtt énekeltek. A sűrű, átláthatatlan, forró párában beszédhangok is vegyültek az énekek közé. Sóhajtozva társalogtak.
- Életre keltek – suttogta a Kőfiú, és utoljára kicsapta az ajtótakarót, hogy a gőz kiszálljon, és megnézhesse, mi történt körülötte. A kinti máglya és a Hold fénye beragyogta a parányi izzasztókunyhót. A titokzatos derengésben öt jóképű fiatalembert látott maga előtt.
- Mind a rokonaim vagytok! – kiáltott fel. – És ti vagytok a nagybátyáim!
Nevetve örvendeztek egymásnak. Az öt fivér nővérük felől kérdezősködött, és a Kőfiú mesélt, csak mesélt nekik boldogan, mindenről, ami történt, amíg ők a vénasszony csapdájában voltak.
Mielőtt hazaindultak volna, Iyan Hokshi megállt a kőhalom mellett és egy fohászt mondott.
- Iyan Tunka! Szikla! Tunka Iyan! Nagy Kő! Köszönöm, hogy megajándékoztál minket! Használni fogjuk ezt a szent hajlékot ezután. A tűz, a víz és a kövek is mind szent ajándékok! Tunkasila! Nagyapa Szellem! Üzentél nekünk ezzel az adományoddal. Megtanítottad, hogyan kell meggyógyulni, és megtisztulni. Tunkasila! Megtanítottál bennünket erre a szertartásra, és mi megmutatjuk a többi embernek. A törzsek mind így fognak élni ezen túl!
Azóta van az indiánoknak izzasztókunyhója.
Forrás: Csillagokkal táncoló Kojot (Észak - amerikai indián mesék )"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése